Gyermekkoromban sohasem gyújtottunk adventi gyertyát. Felnőtt fejjel jöttem rá, hogy ez a pici aktus mennyire is fontos. Gyertya gyújtáskor, ha egyetlen pillanatra is, de megállunk a rohanó világban.  Gondolkodunk, érzünk, szeretünk. Egyetlen pillanatra ugyan, de együtt vagyunk szeretteinkkel, akiket hovatovább többet látunk a Viberen vagy a WhatsAppon, mint a valóságban.

Gyermekkoromban karácsonyra nálunk az ajándékot a Jézuska hozta. A Télapó nem hozhatta, hiszen ő december elején járt nálunk. Bár miután szüleim távollétében alaposan átkutattam a lakást, és megtaláltam a megálmodott ajándékot, gondoltam, hogy akár ő is hozhatta. Később már nem kellett magyarázat, hogy kitette az ajándékot a fa alá. A lényeg, hogy meglepetést, örömet okoztunk egymásnak.

Nem voltunk vallásosak, de szenteste mindig a mennyből az angyal dallamát hallgatva álltuk körbe a karácsonyfát. Az ötvenes években elődjeink a múlttal együtt a karácsonyt is megpróbálták végleg eltörölni, de aztán rájöttek, hogy nem lehet és nem is érdemes. A múlt is velünk él, a karácsony is. Életünknek a hagyományok adnak folyamatosságot. Erőt merítünk a múltból, s enyhítjük az elmúlás érzését, tudva, hogy a hagyomány folytatódik, nem vész kárba, amit tettünk.

A karácsony, persze akárhogyan is nézzük, vallási ünnep. Na és? Nincs ebben semmi rossz. A keresztény hit valóban a mi civilizációnk része. A Biblia igazságai, történetei bennünk élnek, még ha nem is tudjuk. A kormány most nagypénteket is munkaszünetté akarja nyilvánítani. Sokan felhorkannak: tért nyer az egyház. Csacsiság! A vallási gyökerű ünnepeink sokkal jobban összekötik a társadalmat, mint az új keletű politikai ünnepek.

Úgyhogy szerintem, nincs ebben semmi rossz. Azt azonban nem tudom elfogadni, hogy egy miniszter kijelentse: az oktatás legfontosabb szereplői az egyházi iskolák.  A Fazekas, ahova jártam, nem volt egyházi iskola, mégis a legjobb volt az országban. Jók, nagyon jók voltak a tanárok. Nem mondanám, hogy agyon fizették őket. Egyszerűen megbecsülték őket, az utcán a szülők előre köszöntek nekik, tisztes helyük volt a társadalomban.

Szóval adjuk vissza a tanár becsületét! Egyébként ezt sem ártana a kínaiaktól megtanulni. Konfucius óta azt tanulják, hogy a szülő, a gyerekről nem is beszélve, nem kérdőjelezheti meg a tanár szavát. Tanár nélkül az internet korában sem juthatunk tudáshoz, bölcsességhez pedig pláne nem. S, a demokrácia sem azt jelenti, hogy lebontunk minden tekintélyt.

Itt volt most ez a PISA-ügy. Tudják, van egy nemzetközi program annak felmérésére, hogy a közoktatás kereteit hamarosan elhagyó 15 éves tanulók mit is tudnak. A magyar eredmények csapnivalók. A fél ország felháborodott. Hogy nem tudtuk, hogy ilyen van? Nem tetszenek televíziót nézni? Nem tetszenek minden nap látni, hogy lassan, de biztosan hülyülünk? Okos politikus minden további nélkül kijelenti, hogy gazdaságpolitikánknak öt zászlóhajója van. Nem tanulta meg, hogy a zászlóshajó attól zászlós, hogy a flottaparancsnok zászlaja van rajta, következésképpen egy van belőle.

De mit is várunk? Régen a televízióban „ki miben tudós” programok voltak, az iskolák, a kerületek, a megyék vetélkedtek egymással, és az egész ország figyelte. Mi van ma? „Maradj talpon”, meg „legyen ön is milliomos”, meg hasonlók. Ahogy szokott lenni, már is az aktuális miniszter és államtitkárok fejét követelik.  Tőlem vehetik a fejüket, de a bajért nemcsak ők a felelősek. Az elmúlt 27 évben verték szét azt, amit négy évtized alatt előtte felépítettek. Szóval, emeljük piedesztálra a tanárt, adjunk neki rendes fizetést, becsüljük meg! A gyereket pedig nem sajnálni kell, hanem lehetővé tenni, hogy legalább annyit tanuljon, mint a kínai gyerek. És reggel ő is fussa körbe az iskolát, mint a kínai iskolás, és tanítsuk meg az idősek, a tanárok tiszteletére, ahogy ezt Kínában teszik.

Jön a karácsony. Én is várom, hogy mi lesz a fa alatt.  Gyerekkoromban a házunkban lakott egy polgári család. Szerettem feljárni osztálytársamhoz. Régi játékai voltak, még az apja kaphatta a háború előtt. Capitaly! Micsoda játék volt! Házakat, szállodákat lehetett venni, és aki rálépett arra a mezőre, ahol a házaim voltak, könyörtelenül fizetett. Amíg bírta, hanem bírta tovább, kiesett. Ilyen egyszerű!

A „Gazdálkodj okosan!” ennek volt szocialista változata. A fő cél az volt, hogy lakást vegyünk, és berendezzük. A játék büntette a léhaságot, a műveletlenséget, jutalmazott,ha a könyvesboltba mentél, ha tanultál.  Tudják, mindenkinek nem lehetnek házai és szállodái. De minek is? Jobban szeretnék olyan világban élni, ahol a lakás mindenki számára természetes. Olyan világban, ahol nem azért vagy több, mert több a pénzed, hanem, mert többet tudsz, és többet adsz a társadalomnak.

Karácsonyi álom lenne ez a világ? Nem! Reális program, amit valóra lehet váltani. És valóra is kell váltani, ha meg akarunk szabadulni a ma bűneitől, az egyenlőtlenségtől, a kizsákmányolástól, környezetünk és egymás pusztításától. Ha azt akarjuk, hogy a karácsony mindenki számára boldog legyen. Boldog karácsonyt Önöknek!

Thürmer Gyula