Antall József 1990 májusában Magyarország miniszterelnöke lesz, de ettől még vannak álmatlan éjszakái. A hatalmat megszerezni sem könnyű, de megtartani még nehezebb. A rend-szerváltás romantikája kezd elmúlni, s nem mindenki rajong az új kormány intézkedéseiért. 1990. október 25-én 65 százalékkal felemelik a benzin árát, ami rögtön 36 százalékra tornázza fel az inflációt. Álljon meg e menet! – mondják a pesti taxisok, és blokád alá veszik a várost. Bukik a kormány? Lehet, hogy az amerikaiak megegyeznek az oroszokkal Kelet-Európa átadásáról, de Amerika messze van, az oroszok meg itt vannak.

Ha nem is a spájzban, de a Déli Hadseregcsoport formájában magyar területen. Nem ér a nevem? Vissza a rendszerváltással? Akkoriban sokan gondoljuk úgy, hogy visszafordíthatjuk, és vissza is fordítjuk a rendszerváltást.
Mielőtt csatába indulunk, tisztában kell lennünk azzal, hogy kik is vagyunk. 1989 decemberében gyorsan hoztuk össze az új pártot, a lényegre koncentráltunk, és nagyon sok kérdést még nem tudtunk átgondolni. Az emberek pedig választ várnak. Nekünk magunknak is kell tudni, hogy merre is akarunk menni azután, hogy az első lépést, a pártalapítást elvégeztük. A párt és a baloldal előtt tiszta vizet kell önteni a pohárba, és fel kell mérni mozgásterünket. Szinte önmagától kínálkozik az esemény: egy éve halt meg Kádár János, emlékezzünk meg az évfordulóról! Akkor magunk sem gondoljuk, hogy tartós hagyomány lesz belőle.
1990. július 6-án, pénteki napon este hat órakor kezdődik a gyűlés a Fiumei úti temetőben. Érezhetően sokan vagyunk. A kinyitott esernyőkkel álló embertömeg betölti a munkásmozgalmi panteon előtti hatalmas betonteknőt. Zuhog az eső. Akkoriban még nem használtunk számítógépet, sőt írógépünk se nagyon volt. A beszédemet tintával írtam. Fontos minden mondat, hiszen először szólok ilyen nyilvánosság előtt arról, hogy mit is akarunk, miben vagyunk azonosak Kádár János pártjával, és miben különbözünk. A beszédre a külföld is kíváncsi. Számos budapesti diplomata mellett eljön több párt képviselője, még a szovjetek is.
Érzem, hogy ez a gyűlés, ez a beszéd sorsdöntő. Nem csak a pártét döntheti el, az egyéni politikusi sorsomat. Mindenek előtt el kell dönteni, mit mondunk Kádárról. Ebben az időben keres fel a Köztelek utcában Wittner Mária. Csinos, középkorú asszony, ekkoriban alig múlt ötven. Hogyan mernek maguk Kádárról beszélni? 1956 áldozatait nem lehet elfelejteni! Nézze, mondom Wittner Máriának, én tisztelem Önt azért, mert eljött ide, de egyet értsen meg: én három éves voltam akkor, Ön közel húsz. Nem egyformán éltük meg. 1956 szereplői között nincs nemzeti egység, és – ahogyan elnézem – nem is lesz.  Leegyszerűsítve: 1956-ban voltak azok, akik védték a munkás-paraszthatalmat. Ez az édesapám és nemzedéke. Aztán voltak azok, akik a meg akarták dönteni a munkás-paraszthatalmat. Ezek Önök, akik „forradalmároknak” nevezik magukat. Harmadszor, voltak az átállók, akik a védőktől szellemileg vagy fizikailag, vagy így is, úgy is, átmentek a támadókhoz. Ez Nagy Imre és társasága. Közöttük nem lesz nemzeti egység. Nem kellene erőltetni az utódok között sem. Mást kellene: tiszteletben kellene tartani egymás gyászát és a mával foglalkozni.
Wittner Máriát nem elégíti ki a válaszom. Nézze, mondom, én kész vagyok elég messze elmenni. Kivehette a szavaimból, hogy nem kezdtem „piszkos ellenforradalmározni”, és ilyet a pártunk sem mond. Sőt, én azt mondom, mindenki ünnepelje a maga hőseit, a maga értékeit! Ha engem kérdez, én világosan megmondom, hogy – ha én vagyok Kádár helyén – nem lettek volna politikai kivégzések. De soha sem fogom azt, mondani, hogy a védők voltak a rossz fiúk, a támadók és az átállók meg a jók! Soha!
Kádár megítélésében nem mehetünk a másik véglet felé sem. Nem mondhatjuk, hogy a Kádár-rendszer úgy volt jó, ahogyan volt, nincs szükség semmilyen szembenézésre. Nem mehetünk ebbe az irányba, noha a párton belül elég erős akkoriban a nyomás. Nagyjából ezt sugallják azok a párt- és állami funkcionáriusok, akik az első időben szép számmal vannak a pártban. Ribánszki Róbert, Kádár egykori titkára, később csepeli pártvezető, pekingi nagykövet jelképe volt ezeknek az erőknek. Útjaink hamarosan elválnak.
Nem nehéz belátni, hogy mindegyik megoldásban van jó is, rossz is. Ha teljes mértékben elhatárolódunk Kádártól, megnyerjük a tiszta lappal induló párt mítoszát, de elveszítjük azokat az embereket, akik a szocializmusban nőttek fel, szerették Kádárt. Ez nagyon kockázatos út. Nem véletlen, hogy egészen Gyurcsány 2007-es bejelentéséig még az MSZP sem meri kitagadni Kádárt, sőt vissza-visszakacsingat a kádári múltra. Ha viszont teljesen azonosulunk Kádárral, mellettünk lesz a kádári nemzedékek támogatása, de lehetetlen lesz megmondani, hogy miben vagyunk mi másak, miben akarunk újat. Mi egyik úton se megyünk! Nem tagadhatjuk meg Kádárt, mert nem lenne igaz, és az emberek is másként élik meg. De nem tehetjük meg azért sem, mert a politikában is kell tisztességnek lenni. De nem is azonosulunk vele száz százalékban. Vannak dolgok, amit vállalunk a kádári örökségből, és vannak olyanok is, amit nem vállalunk.
Erre épül a beszéd, amit elfogad a hallgatóság. Világossá teszem, hogy nem azonosulunk teljes mértékben Kádárral, de vállaljuk az „előremutató, maradandó értékeket”. A beszédben a frissen alakult párt elítéli az egykori személyi kultuszt, de az ellene folytatott felemás harcot is. Hitet teszünk a szocializmus reformja mellett, s elvetjük a reformszellem korlátozását. Elhangzik egy nagyon lényeges mondat, amire akkor kevesen figyelnek oda. Elfogadjuk a kádári örökségből, hogy „nemzeti politikát akart, ami nem vált sem megalkuvóvá, sem színtelenné, sem kalandorrá”, de nem azonosulunk azzal, hogy „feleslegesen vetettünk el értékes nemzeti tradíciókat.”
Vállaljuk, hogy egyéni érdekeltség nélkül nem megy, és bíráljuk azokat, akik korábban nem mertek szembenézni a gondokkal. Világosan megfogalmazzuk tételünket: „Ránk vár a feladat, hogy bizonyítsuk, igenis életképes az olyan társadalom, amely a munkások, a dolgozók közösségi tulajdonának többsége mellett vegyes tulajdonra, szabályozott piacra, demokratikus politikai viszonyokra épül.”
A beszédet ernyők alatt hallgatja végig sok ezer ember. A tinta szétfolyik a papíron, volt, amit már fejből teszek hozzá.
Jó beszéd volt! – jön oda Grósz Károly gratulálni. De a Kádár-rendszerrel való történelmi szembenézést elhalaszthattad volna naposabb időkre is. Máig sem tudom, hogy politikai időre gondolt, vagy csak egész egyszerűen az esőre.

Wittner Mária 1937. június 9-én született Budapesten. Gyerekkora nagy részét a karmelitáknál, valamint állami gondozásban töltötte, majd a gimnáziumot félbehagyva gépírónőként dolgozott Szolnokon és Kunhegyesen. 1955-ben fia született, akit egyedül nevelt, születése után fél évvel visszaköltözött Budapestre és alkalmi munkákból élt. 1956-ban elsősorban a Corvin közben és Vajdahunyad utcában volt aktív, részt vett a sebesültek ellátásban, fegyveres összetűzésekben, a X. kerületi rendőrkapitányság elfoglalásában is. November negyedikén repeszektől megsérült, kórházba került. November 9-én megpróbálta elhagyni Magyarországot, de letartóztatták, majd elengedték. Végül eljutott Ausztriába, de pár hét után hazajött. 1957. július 16-án letartóztatták és „fegyveres szervezkedésben való részvétel, illetve az államrend megdöntésére irányuló fegyveres szervezkedés, többrendbeli meg nem állapítható gyilkossági kísérlet, fegyveres rablás, disszidálás” miatt 1958. július 23-án első fokon halálra ítélték. Az ítéletét másodfokon életfogytiglanra változtatták, 1970-ben szabadult. Varrónőként, majd takarítónőként dolgozott, 1980-ban, 43 évesen rokkantnyugdíjas lett. 1989 után több ötvenhatos szervezet munkájában részt vett, a 2006-os és a 2010-es parlamenti választásokon a Fidesz országos listáján szerzett mandátumot. 2006 és 2010 között az Országgyűlés foglalkoztatási és munkaügyi bizottságának volt a tagja. A 2010-es választásokat követően az emberi jogi, kisebbségi, civil- és vallásügyi bizottság tagja lett. (Forrás: Wikipedia)