Lapunk mostani száma október 23-a előestéjén jelenik meg. 1990 óta ez a nap nemzeti ünnep. Ezen napon emlékeznek meg az 1956-os eseményekről, továbbá a Magyar Köztársaság 1989-es kikiáltásáról. Az 1956-os események mai hivatalos értékelését nap mint nap hallhatjuk a médiában.

Mostani számunkban összegezzük a mai polgári gondolkodás véleményét 1956-ról, megmutatjuk, hogy milyen azonosságok és különbségek vannak az egyes polgári pártok álláspontja között.
Néhány olyan korabeli dokumentumot elevenítünk fel, amelyekről ma nem esik szó, Idézzük a Kínai Népköztársaság akkori vezetésének véleményét a magyarországi eseményekről. Közlünk néhány sort abból a beszédből, amelyet Josip Broz Tito, a szocialista Jugoszlávia akkori vezetője mondott.
Gyurkó László könyvében, amelyet Kádár Jánosról irt, maga Kádár szólal meg 1956-ról.
Beleolvashatunk a mai Munkáspárt néhány dokumentumába, köztük a pártprogram 2011-es irányelveibe és a Kádár János születésének 100. évfordulóján közreadott irányelvekbe.
Thürmer Gyula Az elsikkasztott ország című könyvéből felidézzük a Wittner Máriával folytatott találkozót. Ugyancsak e könyv alapján mutatjuk be, hogy mit mondott Kádár János Mihail Gorbacsovnak 1956-ról és a magyar szocializmus örökérvényű tanulságairól.

Az 1990 tavaszán hatalomra jutott polgári erők első intézkedése az volt, hogy törvénybe iktatták 1956 polgári értelmezését. Az 1990. évi XXVIII. Törvény kimondja, hogy 1956 „forradalom és szabadságharc” volt. Ez a fogalompárosítás már eleve az emberek manipulációját szolgálta, mivel olyan szavakat használt, amelyet korábban csak az 1848-49-es magyar forradalomról és szabadságharcról használtak. Az 1848-49 évi eseményeket a magyarság azonosan ítéli meg, és össznépi ünnepnek tekinti. Az 1990. évi törvény politikai és szellemi folyamatosságot hirdet 1848, 1956 és 1989 között: „Az újkori magyar történelem e dicső eseménye csak az 1848-49-es forradalomhoz és szabadságharchoz mérhető. 1956 őszének magyar forradalma megalapozta a reményt, hogy létrehozható a demokratikus társadalmi rend, és hogy a haza függetlenségéért semmilyen áldozat nem hiábavaló. A forradalmat követő megtorlás visszahelyezte ugyan a régi hatalmat, de nem volt képes kiirtani a nép lelkéből 1956 szellemét… Az Országgyűlés kinyilvánítja, hogy 1956 szellemének megfelelően mindent megtesz a többpártrendszerű demokrácia, az emberi jogok és a nemzet függetlenségének védelme érdekében.”
A törvény lényegében kimondta, hogy mit szabad és mit nem szabad gondolni 1956-ról. A törvény nyilvánvalóan a szocialista rendszer, a kommunista erők ellen irányul. Ugyanakkor kezdettől fogva alkalmazza a másik módszert, a szovjetellenességét. Ettől kezdve a Szovjetuniót, mint elnyomót, mint kizsákmányoló diktátort mutatják be. Ezt a szemléletet terjeszti ki a 2001. évi XVII. Törvény „az ország szabadsága visszaszerzésének jelentőségéről és a magyar szabadság napjáról.” A törvény kimondja: „1944. március 19-én az ország német megszállás alá került, s ennek következményeként hazánk átélte a háború és a nemzetiszocialista-nyilas uralom okozta borzalmakat és szenvedéseket. A szövetséges hatalmak katonai győzelme véget vetett ugyan a német megszállásnak és az ennek árnyékában létrejött diktatúrának, az ország azonban szabadságát nem nyerte vissza.
A korábbi német megszállást szovjet váltotta fel, és a szovjet szuronyok árnyékában az idegen uralom lehetővé tette az ugyancsak felmérhetetlen szenvedéseket és károkat okozó kommunista diktatúra létrejöttét és négy évtizedes korszakát. Az 1956-os forradalom és szabadságharc hatásától is érintve történelmünk legújabb fordulata ismét megajándékozta a nemzetet a szabadság kincsével: az ország szuverenitása visszanyerésével. 1991. június 19-én az utolsó szovjet katona is elhagyta a Magyar Köztársaság területét, így az ország népe minden idegen erőtől függetlenül és minden korlátozástól mentesen maga tartja kezében saját sorsát.”
Megállapítható, hogy a magyar tőkés-osztály pártjai, a Fidesz és az MSZP egységesek 1956 történelmi helyének megítélésében, mindketten 1956-ban látják az 1989-90-es tőkés rendszerváltás történelmi előzményét, és ezzel vállalják a történelmi folyamatosságot. Mindkét politikai erő úgy véli, hogy a kommunizmus és a fasizmus azonos fogalmak, és mindkettő ellen fel kell lépni. Ugyancsak azonos a véleményük abban is, hogy a Szovjetunió a megszálló és a diktátor szerepét játszotta. Teljes egyetértés van abban is, hogy ezt a szemléletet kell érvényesíteni az iskolai oktatásban, a tömegpropagandában, a médiában.
Vannak azonban lényegbevágó különbségek. Az MSZP az 1956-os eseményekből kiragadja Nagy Imre szerepét, és úgy értékeli, hogy ez volt az MSZP által ma is képviselt „demokratikus szocializmus” kiindulópontja. Nagy Imre, mint ismeretes, Sztálin halála után, 1953 júniusában a Szovjetunió Kommunista Pártjának javaslatára lett Magyarország miniszterelnöke. 1956 októberében ismét ő lett a miniszterelnök.
A kormány az ő vezetése alatt döntött a tőkés többpártrendszer bevezetéséről, a Varsói Szerződésből való kilépésről, a szocializmus elleni erők fegyveres erejének számító Nemzetőrség felállításáról. Nagy Imrét 1958-ban halálra ítélték és kivégezték.
Az MSZP kormányzása alatt ezt tette az antikommunista propaganda középpontjába. Nagy Imrét a demokratikus szocializmus pozitív figurájaként mutatta be, ugyanakkor Kádár Jánost, a szovjeteket kiszolgáló, „puha diktatúrát” megvalósító politikusként ábrázolta, s emlékét igyekezett kiszorítani a köztudatból. E folyamatnak volt szégyenteljes része 2007-ben Kádár János sírjának meggyalázása. Az esemény az MSZP kormányzása idején történt. Kádár sírját feldúlták, csontjainak nagy részét ellopták.
A hatalom az ügyet megdöbbentő gyorsasággal lezárta.
Ezzel szemben a tőkésosztály másik pártja, a Fidesz nem ismeri el a demokratikus szocializmust, nem fogadja el Nagy Imrét sem, és kizárólag a polgári restauráció, a tőkés rendszerváltás eszmekörét tartja elfogadhatónak.