A liberálisok nem nyugodnak bele, hogy Trumpnak és nem Clintonnak hívják az Egyesült Államok elnökét. A spontánnak becézett tüntetések nem sok vizet zavarnak. A migrációt korlátozó elnöki rendelet felfüggesztése már durvább, de belefér abba, amit az amerikai politikának hívnak. Flynn nemzetbiztonsági tanácsadó kierőszakolt lemondása azonban már egy jól irányzott liberális rakétacsapással ér fel.

Ennek ellenére nem tudni, hogy a liberálisok utóvédharcáról van-e szó, vagy a liberális tőke frontális támadása indult el az elveszett pozíciók visszaszerzésére, és egy új liberális világ megteremtésére.

A liberálisok hevesen támadják Trumpot, de tény, hogy Trumpból soha nem lett volna elnök, ha az amerikai tőke nem áll mellé. A liberálisok között is voltak olyanok, akik átlátták és belátták a valóságos helyzetet. Vagyis azt, hogy a kapitalista rendszer fennállása óta nem volt ekkora bajban, mint most.

A kapitalizmus létét most nem a leggyengébb országban fenyegeti veszély, mint 1917-ben, hanem az USA-ban és az EU-ban, azaz a tőke központjában. Óriási dolgozói tömegek elégedetlenek a tőkés rendszerrel, sőt a középosztály is lázad, félve, hogy végleg elveszti eddigi kényelmes helyét.

Kíméletlen harc folyik a piacokért, az energiáért, sőt a vízért, a túlélésért. Harc az USA és európai szövetségesei között. Harc Oroszországgal, sőt harc az EU-n belül a nyugat-európai és kelet-európai tőkéscsoportok között.

A tőkés intézmények a régi módon nem képesek megbirkózni a migrációval, a terrorizmussal. A tőkés világ a liberális világfelfogás alapján nem tud mit kezdeni az iszlámmal. A történelemben először bekövetkezhet, hogy Kína legyőzi a nyugatot, nem csupán növekvő gazdasági teljesítményével, hanem nagyobb intellektuális potenciáljával, megújulási képességével.

De mi a baj a liberálisokkal? Egyáltalán kik azok a liberálisok? Nos, azok, akik szerint minden ember számára esélyt kell adni az érvényesülésre, a gazdagodásra, de a világ a sikereseké. Akik szerint mindenki egyéniség, és az egyéniséget nem lehet korlátok közé szorítani. Akik szerint a világ az emberek nagy közössége, ahol nincs helye nemzetnek és népnek. Akik szerint a világ nem létezhet a tőke nélkül, s minél átfogóbb, minél globálisabb a tőke uralma, annál szebb jövő vár ránk. Akik szerint a piac az egyetlen hely, amely eldönti, mire van szükség és mire nincs, s mint ilyet korlátozni eredendő bűn.

A liberális politika óriási különbségeket teremtett a társadalmakban. Szembe állította egymással Európa gazdagabb és szegényebb részeit. Háborúkat provokált világszerte, majd liberális elveit követve ellenőrizetlenül engedett be bárkit Európába. A társadalmak felhígultak. A liberalizmus dicsőséggé emelte a homoszexualitást, a másság minden formáját, vita és nevetség tárgyává tett olyan fogalmakat, mint haza, hit, nép, nemzet. Erkölcsileg az ókori Róma végállapotába juttatta az Európai Uniót, amikor elég egy lökés, és vége a birodalomnak.

Trump missziója a kapitalizmus megmentése. Ezt tudják a tőke urai, de nem mindenki hajlandó az árát megfizetni. Az ár pedig a liberalizmus feláldozása. A tőke urai még gondolkodnak. Trump már tárgyalt azokkal, akik nélkül nem sikerülhet küldetése, a britekkel, a japánokkal és természetesen az izraeli vezetéssel. A kapitalizmust mindenki meg akarja menteni, de az árról egyezkedni akarnak.

Egyes európai vezetők még abban is reménykednek, hogy a kapitalizmus megmentéséhez nem kell Trump, sőt talán Amerika sem. Juncker olyan flegmán utasította vissza az amerikai elnök követelését a katonai kiadások növelésére, ahogyan korábban, legfeljebb de Gaulle merte.

A magyar kormány kitart Trump mellett, az amerikai lépésekben saját politikájához keres megerősítést. Mást nagyon nem is tehet. Orbán tudja, hogy a hazai liberális támadások elhárításához feltétlenül rendeznie kell a politikai viszonyt az USA-val, sőt meg kell kapnia az amerikaiak régen óhajtott áldását. Orbán minden európai vezetőnél világosabban érti, hogy a liberalizmus visszaállítása nem oldja meg Nyugat Európa problémáit, sem a fiatalok munkanélküliségét, sem a migrációt, sem a középosztály romlását. Kelet és Közép Európában viszont felrobbanthatja a stabilitást, és háborúba sodorhatja a térségét. Orbán sejti, hova vezetne mindez egy országban, ahol pár évtizede még szocializmus volt.

A magyar liberálisok úgy vélik, hogy nem utóvédharcról van szó, hanem elkezdődött a világ liberális erőinek frontális támadása, és most ők is zöld fényt kapnak. Heves támadásba lendültek az olimpia ellen. Támadják a magyar-kínai gazdasági kapcsolatokat, a magyar-orosz viszonyt, két olyan szálat akarnak elvágni, ami viszonylagos mozgásteret ad Magyarországnak az EU és a NATO rendszerében is.

A liberálisok és a konzervatívok harca a tőkésosztály két csoportjának küzdelme, nem a dolgozóké. Ha a dolgozók vagy az őket képviselő pártok bármelyik oldal mellé állnak, elveszítik függetlenségüket és saját érdekeiket alárendelik a tőkéseknek. A megoldás a dolgozói érdekek melletti bátor kiállás, a következetes harc a tőke minden fajtája és formája ellen. A világot a liberalizmustól a dolgozó ember mentheti meg.

Thürmer Gyula