Azért vagyunk szegények, mert ti gazdagok vagytok! Először Frankfurtban láttam ezt a mondatot. Jobb helyre nem is ragaszthatták volna, hiszen Frankfurt Németország, sőt Európa pénzügyi központja, a bankok fővárosa.

Évszámok. Régebbiek és újabbak. Kedvesek és taszítóak. Kedvesek nekünk és taszítóak másoknak. Vagy éppen fordítva. Örömet idéznek fel vagy bánatot, lelkesítenek vagy elkeserítenek. Különbözőek, gyakran nagyon is. De egyben közösek. Megismételhetetlenek, visszafordíthatatlanok, megváltoztathatatlanok. Elmúltak. Történelem.

Merkel kancellár elzarándokolt a múlt héten Varsóba, hogy találkozzon a visegrádi négyek vezetőivel. Ő ezt legfeljebb konzultációnak szánta, és a V4-ek remélték úgy, hogy a német kancellár kérni jön.

Hallottak már ilyet? Az MSZP neki esett a miniszterelnöknek, hogy tusnádfürdői beszédében „lenyúlta” az ötletüket a közös európai hadsereg létrehozására. Szó, ami szó, a szocik tavaly tényleg előálltak egy törvényjavaslattal. De mondják meg nekem, manapság ki vesz komolyan egy ellenzéki javaslatot?  A szocik persze bepipultak, mint a gyerek, akitől elveszik kedvenc játékát. Érthető is. Az EU emlegetésén túl nem sok mondanivalójuk van kis hazánk jövőjét illetően. 2018 pedig a nyakunkon van.

A brit népszavazás jócskán ráijesztett a tőkés Európa vezetőire. Nem Nagy Britannia távozása ütötte szíven őket. Végül is a britek nem mindig voltak az EU tagjai. Csak 1973-ban csatlakozhattak. Szerettek volna előbb is, de nem ment. Tudod, miért? De Gaulle, a franciák legendás köztársasági elnöke megvétózta. Az EU-t annak tartotta, ami: a németek és a franciák számukra előnyös bulijának. A jón nem nagyon kívánt osztozni az angolokkal, akiket már a háborúban se szívlelt. Úgyhogy, haláláig az angolok nem tehették be a lábukat.

Május elsején az idén is sok mindenki megfordult a munkáspárti sátraknál. Magányos emberek, akik gondjaikat osztják meg velünk. Nem tudunk segíteni, de legalább meghallgatjuk őket. Másutt, ahol segíteni tudnának, senki sem kíváncsi rájuk. 

Jönnek fiatalok, akik közös fotót kérnek egzotikus szelfigyűjteményükbe vagy éppenséggel  videóinterjút az egyetemi beadványukhoz. Jönnek világmegváltók, akiket nem ismer el a világ, bár ők se nagyon ismerik el a világot. 

A „Csengetett, Mylord?” brit televíziós sorozat egyik hősnője, az arisztokrata Meldrum lánya, Cissy az Egyesült Munkáspárthoz húz, és hasonszőrű barátaival vacsoraosztogatást terveznek. Min folyik a vita egész este? Barna kenyeret adjanak a szegényeknek vagy fehéret?

Rabok legyünk vagy szabadok? – tette fel a kérdést Petőfi 1848-ban.  A kérdés persze nem arra vonatkozott, hogy a szegény szabadulni akar-e a gazdagok, az elnyomok anyagi és szellemi rabságából. A Nemzeti dal az erősödő és öntudatosodó magyar földesúri osztály és a feltörekvő polgárság igényét fogalmazta meg arra, hogy több szabadságot, nagyobb mozgásteret kapjon Ausztriával szemben. Teljes függetlenséget Kossuthon kívül kevesen akartak, mondjuk esetleg a néptömegek, de az ő küldetésük sokkal inkább az volt, hogy vérezzenek a szabadságharc frontjain, mintsem, hogy beleszóljanak a „nagy politikába.”

Vásárolj, magyar! Ha vasárnap akarsz, akkor vasárnap! Igaz, hogy mi aggódtunk a vasárnapi pihenődért. Küzdöttünk azért, hogy vasárnap a családdal légy, vagy templomba mehess. El is töröltük a vasárnapi nyitvatartást. De hát demokrácia, népuralom van kis hazánkban. S bizony jól mondta jó Rogán miniszterünk: „hat évvel ezelőtt arra kaptunk mandátumot, hogy az emberekkel együtt kormányozzunk." Úgyhogy, visszavonjuk a törvényt. Kiránduljatok a családdal szerdán, templomba menjetek hétfőn, vasárnap meg tépés a szupermarketbe!

Feladom! – üzente Sándor Mária. Szégyellem, hogy egy olyan országban kell élnem, ahol az ország vezetése mindent fontosabbnak tart, mint maga az ember! Ezt a csatát bebuktam. Egy év telt el. Feladom!

Hajdu tanár úr akár ötöst is adhatna marxizmusból a miniszterelnöknek, ha beiratkozna a Szabó Ervin Akadémiára. Miniszterelnökünk ugyanis ismeri Marxot. Az idei évértékelőjében kis ízelítőt is kaphattunk ebből. „A magyar reformok működnek… Ezért, hölgyeim és uraim, szűklátókörű és ostoba minden osztályharcos politika.”- közölte polgári hallgatóságával.

Iskoláskoromban a burzsoá, azaz a gazdag tőkés, csúnya, kövér figuraként jelent meg előttünk, aki feltétlen szivarozott miközben szívta a proletárok, azaz a munkások vérét. Mire elvégeztem a gimnáziumot a burzsoá már partner lett, akivel az enyhülés viszonyai között hasznos üzleteket lehetett kötni. Az 1980-as évekre a burzsoá már a nyugati haladás, az európai kultúrkör megtestesítőjévé lépett elő.

A menekültügy hurrikánként rázta meg Európa falait. Az elmúlt hetek fényében ez már aligha kérdés. Persze vannak olyanok, akik kitartóan ismételgetik, hogy szó sincs hurrikánról. Az egész egy kedves nyárvégi fuvallat, szellő, amely friss levegőt hoz. Úgyhogy, nem bezárni kell az ablakokat, hanem kitárni és mélyen beszívni. Mármint azt, ami jön. A multikulturális szépségeszme liberális szerelmeseit azonban egy pár dolog igencsak cáfolja.