Irodalmi Nobel-díj: nem a politika vezet a Parnassszusra

Irodalmi Nobel-díj: nem a politika vezet a Parnassszusra

Az idén az irodalmi Nobel-díjat egy belarusz írónő, Szvetlana Alekszijevics kapta. Az egyik szemem nevetett, a másik sírt. Örültem, hogy a belarusz irodalom és egyáltalán Belarusz eszébe jutott a neves bizottságnak. Nem csak ennyit, de ezerszer többet is megérdemelne a belarusz nép a világtól.

A másik szemem viszont sírt. Nem vagyok irodalmár, egyet s mást olvastam a belarusz irodalomból. Nem akarok senkit sem megbántani, de Alekszijevics semmivel sem emelkedik kortársai fölé. Pár hónapja egy minszki könyvesboltban belelapoztam „A háború nem asszonyi dolog” című regényébe, és némi ingadozás után nem vettem meg. A háborúról, mely mintegy három millió belarusz életét követelte, többen és jobbat írtak.

De nem is ezért kapta az elismerést. Az idei Nobel-díj politikai díj, biztatás a nem túlságosan erős belarusz polgári-értelmiségi ellenzéknek, hogy szakítsanak végleg mindennel, ami a szovjet múlthoz és az orosz jelenhez köti őket. Ezt az írónő is tudja. „Ha visszanézünk a szovjet és posztszovjet történelemre,”- írta valahol – „egyetlen hatalmas tömegsírt és vérfürdőt látunk magunk előtt, végtelen dialógust elkövetők és áldozatok között. (...) Ez a könyveim témája.”

Nem először, és valószínűleg nem utoljára fordul elő, hogy a politika dönt. Ennek ellenére minden évben várom, hogy ki kapja az irodalmi Nobel-díjat. Jó tudni, hogy merre megy az irodalmi világ, milyenek az irodalmi divatok és ízlések. Mindent ugyanis nem lehet elolvasni, ami megjelenik világban. És tegyük hozzá, nem is érdemes. A könyvesboltok polcai roskadoznak, de bizony nehéz valóságos értéket találni. A könyvkiadás ma már alapvetően üzlet, és csak sokadik helyen értékterjesztő tevékenység.

Az első Nobel-díjas író, akitől olvastam valamit, Thomas Mann volt. Amikor elkezdtem németül tanulni, még javában a szocializmusban éltünk. Sok minden jó volt akkor, sőt a jó összehasonlíthatatlanul több volt, mint a rossz. De ne tagadjuk: volt rossz is.   Például butaság volt, hogy a szocialista NDK-ban elhallgatták Thomas Mannt. Németül akartam olvasni „A Buddenbrook ház”-at, de a kelet-német kulturális központban nem lehetett megkapni. Szerencsére a Váci utcában akkor már működött az idegen nyelvű könyvesbolt, ahol nyugat-német kiadásban megvettem a könyvet. Thomas Mann kétségkívül nem volt kommunista, mint Anna Seghers. A második világháború idején nem a Szovjetunióban volt, mint Bertolt Brecht, hanem az Egyesült Államokban, de ettől még nagyon nagy író volt, és nem utolsó sorban antifasiszta.

Azóta nagyot fordult a világ. A Váci utcában az idegen nyelvű könyvesbolt helyén a turisták kedvéért népművészeti boltot nyitottak. Szerintem ez is rossz, a mostani tőkés rendszer butasága. Az is rossz, hogy most meg Seghers és Brecht könyveit nem lehet kapni. És még valami. Akkor, gimnazistaként meg tudtam venni a nyugat-német importkönyvet, mert nem volt megfizethetetlen. Ma sok könyv már az.

Hálával tartozom egykori gimnáziumi angol tanáromnak, Horváth Antal tanár úrnak, aki megszerettette velem és velünk Hemingwayt. Ő még 1954-ben kapott Nobel-díjat, a gimnáziumban mi később kerültünk vele kapcsolatba. „Az öreg halász és a tenger”-t szinte kívülről tudtuk, nem is beszélve a „Búcsú a fegyverektől” című regényéről vagy az „Akiért a harang szól”-ról. Ezt nem azért mesélem el, hogy olvasottságommal dicsekedjek. Csupán azt akarom, hogy Önök is tudják: ez volt, ilyen volt a Fazekas Mihály Gimnázium a szocialista korban.

Talán éppen ezért várom minden évben, hogy ki kapja az irodalmi Nobel-díjat. Günter Grass német író, aki 1999-ben kapta meg a díjat, nagy örömet okozott. „Az én évszázadom”-at rögtön elolvastam a szabadságom alatt. Grass apám nemzedéke, de az évszázad egy részét én is megéltem. Vajon ugyanazt látjuk-e? Kiderült, hogy nagyon hasonlókat. Grass a maga módján politizált is, amivel nem kevésszer kiváltotta a német úri társaság ellenszenvét. Felemelte szavát, amikor az egyesített Németország urai egyszerűen lerabolták a keleti tartományokat, a volt NDK-t. Kár, hogy az idén itt hagyott bennünket.

2012 ünnepeltjéről, Mo Jen kínai íróról korábban soha sem hallottam. Szerencsére egy bécsi könyvesboltban azonnal lehetett kapni a könyveit, egyiket-másikat elolvastam. Azóta is mindenkinek ajánlom, aki meg akarja érteni Kínát, a kínai embert, olvassanak tőle.

Az irodalmi Nobel-díj persze jelentős részt politika. Akkor nincs nagyobb baj, ha politikai megfontolásokból ugyan, de a díjat egy kiemelkedő szerzőnek ítélik oda. Baj akkor van, ha a díjjal igyekeznek valakit a Parnasszusra juttatni. Ott ugyanis íróhatalmasságok vannak, akár díj nélkül is. Nagy kedvencem, Stefan Zweig például sohasem kapott Nobel-díjat, pedig szerintem kettőt is megérdemelt volna.

Thürmer Gyula